Az újságcikk
Saját bevallása szerint Martin Scorsese, miután elolvasta Nicholas Pileggi Wiseguy című könyvét az egykori maffiatag, Henry Hill életérÅ‘l, már tárcsázta is az újságírót, hogy szeretne filmet forgatni belÅ‘le. Az oknyomozó riporter erre csak annyit válaszolt: már évek óta erre a hívásra várt. EbbÅ‘l született meg az 1990-es NagymenÅ‘k, ami végképp megszilárdította a direktor státuszát mint a maffiafilmek cézárja, és ami a kapcsolódó regény eladásait is alaposan megdobta.
Nem sokkal ezután Pileggi egy elsÅ‘re nem túl izgalmasnak tűnÅ‘ újságcikket nyomott Scorsese orra alá. A cikk egy családi veszekedésrÅ‘l szólt, és arról, hogyan kellett egy rendÅ‘rnek megoldania azt.

Scorsese természetesen elÅ‘ször nem tudta, mit kezdjen ezzel, azonban a történetet szépen, lassan visszafejtve egy olyan kincsesbányára leltek, amely emlékezetes karakterekben és fordulatokkal megtűzdelt sztorikban bÅ‘velkedett. “Ott volt Kansas City egyik vezetÅ‘je, Artie Piscano, aki folyamatosan arról panaszkodott, hogy a saját pénzébÅ‘l kell finanszíroznia a Las Vegas-i útjait, és sosem kapott értük visszatérítést. Vagy az a végül hozzá nem kapcsolható gyilkossági ügy, ami miatt bepoloskázták az irodáját. Habár elfeledkeztek róla, mégis felvette az összes panaszát, melyekben sok olyan név is elhangzott, akik iránt késÅ‘bb nyomozást indított az FBI. Közben meglepÅ‘dve hallják, hogy több Las Vegas-i kaszinó neve is elhangzik. Mi lehet a kapcsolat? Eközben a bíróság úgy dönt, hogy Anna Scottnak meg kell kapnia azt a pénzt, ami a Tangiers egyik vezetÅ‘jeként megilleti. A maffia viszont ahelyett, hogy megegyezne vele, inkább lelövi, ami egyébként tényleg megtörtént. Ez viszont a rendÅ‘rség figyelmét a vezetÅ‘jükre irányítja, és bár nem Å‘ adta ki a parancsot, mégis elkezdi megérteni, hogy mi is történt valójában, de akkor már túl késÅ‘ lesz. És akkor ott van még Ace Rothstein, Ginger és Nicky Santoro karaktere is! Úgy gondoltam, hogy ebbÅ‘l az egészbÅ‘l egy elképesztÅ‘ sztori állna össze,” fejtegette a rendezÅ‘ egy korabeli interjúban.

1994 végére Scorsese sikeresen meggyÅ‘zte Pileggit, hogy elÅ‘bb dolgozzák ki a forgatókönyvet, és csak utána kezdjen el dolgozni a film “alapját” képzÅ‘ könyvön. Bár az már a NagymenÅ‘k alatt is kiderült, hogy könnyen tudnak együtt dolgozni – az író szerint azért, mert elfogadta, hogy ilyenkor a direktoré a végsÅ‘ szó –, a haladást sokáig gátolta, hogy a teljes történet annyira szerteágazónak bizonyult, hogy sokáig azt sem tudták, honnan közelítsék meg vagy mit vegyenek ki belÅ‘le. Mindeközben az 1990-es NagymenÅ‘k után hirtelen már azok a maffiózók is fogadták Å‘ket, akik elÅ‘tte szóba sem akartak állni velük. “Az, hogy milyen emberekhez van hozzáférésed, bizonyos értelemben meghatározza a történeted,” fejtegette Pileggi a GQ-nak.

Természetesen a karaktereket sikerült megfelelÅ‘en összegyúrni, az eseményeket pedig a szeles Chicagoból Kansas Citybe helyezték át. Egy fontos változtatást azonban eszközölniük kellett. A Robert de Niro alakította Sam „Ace” Rothstein a filmben csak egy kaszinót üzemeltetett. Scorseseék attól tartottak, hogy a közönség nem fogja teljesen átlátni, mennyi nehézséggel jár a maffia birtokában lévÅ‘ Tangiers üzemeltetése.

Az egymillió dolláros kosztümök története
Bár Scorsesének saját bevallása szerint meg sem fordult a fejében, hogy a két fÅ‘szerepet ne Robert De Niróra és Joe Pescire ossza, Ginger McKenna karakterét illetÅ‘en már nem volt ilyen egyértelmű elképzelése. A legtöbb forrás egyetért abban, hogy viszonylag korán felajánlotta a lehetÅ‘séget Sharon Stone-nak, akit viszont a környezete igyekezett lebeszélni róla, mondván, hogy a karakter túl antipatikus, ezért ártani fog a karrierjének. Egy ideig úgy tűnt, hogy az aggódók fellélegezhetnek: miután az elsÅ‘ két megbeszélt meghallgatásból különbözÅ‘ okok miatt egyik sem jött össze, Scorsese elkezdett másfelé is nézelÅ‘dni.

Akkori pletykák alapján Madonna neve is többször felmerült, míg mások az ex-pornósztár Traci Lords-ról suttogtak. A befutó végül mégis Sharon Stone lett, akinek sikerült meggyÅ‘znie a rendezÅ‘t, hogy igenis Å‘ lesz az ideális választás, majd ezt egy nÅ‘i fÅ‘szereplÅ‘nek járó Oscar-jelöléssel is megerÅ‘sítette.

A Casino casting rendezÅ‘je, Ellen Lewis egy interjúban ehhez csak annyit tett hozzá: Scorsese kifejezetten arra kérte Å‘t, hogy ahelyett, hogy jól definiálható archetípusokban gondolkodna, inkább az emberek mögött felsejlÅ‘ történetet próbálja meg észrevenni. “Ha valamelyik szereplÅ‘ nem érzÅ‘dik hitelesnek, az akár az egész filmet is képes elrontani. A Casino pont azért érzÅ‘dik annyira autentikusnak, mert különösen figyeltünk erre az aspektusra” - fejtegette.

Ebbe az is beletartozott, hogy szinte minden szereplÅ‘ ruhája – és most nagyjából 7000 emberrÅ‘l beszélünk – rendelésre készült, ami darabonként nagyjából 150-200 dolláros pluszköltséget jelentett, nem beszélve Rothstein hetvenes évekbeli kosztümjeirÅ‘l, amikért külön divattervezÅ‘k feleltek. “A filmben szereplÅ‘ emberek nagy része alacsony társadalmi rétegekbÅ‘l származott, onnan küzdötte fel magát a szerencsejátékos hierarchia tetejére. Éppen ezért az, hogy milyen képet sugároztak magukról, esszenciális része volt ennek az átalakulásnak” - így próbálta érzékeltetni John Dunn jelmeztervezÅ‘, hogy a direktor miért helyezett ekkora hangsúlyt a végül nagyjából egymillió dollárba kerülÅ‘ ruhákra.

Éjjeli műszak
Maga a forgatás több szempontból is váratlan kihívások elé állította a stábot, de fÅ‘leg a mindent mániákus részletességgel eltervezÅ‘ Scorsesét: a késve elkezdÅ‘dÅ‘ forgatások miatt állandó operatÅ‘re, Michael Ballhaus aláírt a Wolfgang Petersen-féle Vírusra, így elÅ‘ször találnia kellett valakit, aki helyettesíteni tudja Å‘t. Választása végül arra a Robert Richardsonra esett, kinek neve már a Cape Fear - A Rettegés foka idején a látóterébe került, és aki Oliver Stone mellett már többször is bizonyította tehetségét.

Igen ám, de a rendezÅ‘-operatÅ‘r páros helyzetét alaposan megnehezítette, hogy a producerek arra jutottak, hogy nagyjából ugyanannyiba kerülne felépíteni a Tangiers pontos mását, mint kibérelni egy valódi kaszinót, ezért inkább megegyeztek a szintén Las Vegasban található Riviera üzemeltetÅ‘ivel. “Emiatt nagyon be volt határolva, hogy mikor mit tudunk felvenni” - emlékezett vissza Richardson. “Az olyan jeleneket például, amik egy működÅ‘ kaszinót ábrázolnak, csak nyitvatartási idÅ‘ben tudtuk összehozni, szóval sokszor este tizenegykor kezdtünk dolgozni és csak reggel tízkor fejeztük be a munkát.”

A rendezÅ‘ eleinte nem örvendezett az ötlet hallatán, de miután Å‘ is érzékelte az eredeti helyszíneket átjáró energiát, nem vitatkozott tovább. A film képkockáin az egyes jelenetekkor tényleg valódi emberek próbáltak szerencsét a játékasztaloknál, valódi emberek intézték napi ügyes-bajos dolgaikat. Ez a „hallucináció” pedig olyan összhatást eredményezett, amelynek gyümölcse a már kultuszfilmként emlegetett mestermű lett.

Egy új korszak
Végül 1995. november 22-én mutatták be a filmet, és bár a kritikák elsöprÅ‘ többsége pozitív volt, a maga idejében sokan nem tudtak mit kezdeni vele. A Casino ugyanis különleges helyet foglal el Scorsese filmográfiájában: egyrészt le sem tagadhatná a filmes markáns szerzÅ‘i kézjegyét, valamint témaválasztását, másrészt viszont – az 1993-as Az ártatlanság korával együtt – már a rendezÅ‘ kései korszakának elÅ‘hírnöke is. ÉrezhetÅ‘ rajta, hogy alkotóját ekkoriban már sokkal jobban foglalkoztatták az olyan emberek, akik egy szigorú kódrendszer szerint élnek, amit viszont – akár tetszett nekik, akár nem – hamarosan el fog söpörni egy új világrend.

Míg az öt évvel korábbi NagymenÅ‘k gengszterei egyre kisstílűbbek lesznek, addig a Casino már a játékidÅ‘ elején sem az utcákra fókuszál, hanem az amerikai Szodoma működésére. Ennek megfelelÅ‘en még Scorsese karrierjének vissza-visszatérÅ‘ tematikái – a kapzsiság, az erÅ‘szak magnetikus vonzása, a hübrisz – is egy olyan nézÅ‘pontból vannak körbetapogatva, aminek mélységét és grandiozitását az 1990-es film megközelíteni sem tudja.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a Casino minden tekintetben jobb a NagymenÅ‘knél: olykor szinte már paródiába hajló szintekig képes kitolni a direktor sajátos esztétikáját, és sok tekintetben túl komolyan is veszi magát. Viszont az amerikai álom egy bizonyos árnyoldalát azóta is kevesen tudták ennyire letaglózó módon átvilágítani. SÅ‘t, manapság, amikor a nagyvállalatok tényleg kezdenek mindent bekebelezni, aktuálisabbnak hat, mint valaha…