Az újságcikk
Saját bevallása szerint Martin Scorsese, miután elolvasta Nicholas Pileggi Wiseguy című könyvét az egykori maffiatag, Henry Hill életéről, már tárcsázta is az újságírót, hogy szeretne filmet forgatni belőle. Az oknyomozó riporter erre csak annyit válaszolt: már évek óta erre a hívásra várt. Ebből született meg az 1990-es Nagymenők, ami végképp megszilárdította a direktor státuszát mint a maffiafilmek cézárja, és ami a kapcsolódó regény eladásait is alaposan megdobta.
Nem sokkal ezután Pileggi egy elsőre nem túl izgalmasnak tűnő újságcikket nyomott Scorsese orra alá. A cikk egy családi veszekedésről szólt, és arról, hogyan kellett egy rendőrnek megoldania azt.

Scorsese természetesen először nem tudta, mit kezdjen ezzel, azonban a történetet szépen, lassan visszafejtve egy olyan kincsesbányára leltek, amely emlékezetes karakterekben és fordulatokkal megtűzdelt sztorikban bővelkedett. “Ott volt Kansas City egyik vezetője, Artie Piscano, aki folyamatosan arról panaszkodott, hogy a saját pénzéből kell finanszíroznia a Las Vegas-i útjait, és sosem kapott értük visszatérítést. Vagy az a végül hozzá nem kapcsolható gyilkossági ügy, ami miatt bepoloskázták az irodáját. Habár elfeledkeztek róla, mégis felvette az összes panaszát, melyekben sok olyan név is elhangzott, akik iránt később nyomozást indított az FBI. Közben meglepődve hallják, hogy több Las Vegas-i kaszinó neve is elhangzik. Mi lehet a kapcsolat? Eközben a bíróság úgy dönt, hogy Anna Scottnak meg kell kapnia azt a pénzt, ami a Tangiers egyik vezetőjeként megilleti. A maffia viszont ahelyett, hogy megegyezne vele, inkább lelövi, ami egyébként tényleg megtörtént. Ez viszont a rendőrség figyelmét a vezetőjükre irányítja, és bár nem ő adta ki a parancsot, mégis elkezdi megérteni, hogy mi is történt valójában, de akkor már túl késő lesz. És akkor ott van még Ace Rothstein, Ginger és Nicky Santoro karaktere is! Úgy gondoltam, hogy ebből az egészből egy elképesztő sztori állna össze,” fejtegette a rendező egy korabeli interjúban.

1994 végére Scorsese sikeresen meggyőzte Pileggit, hogy előbb dolgozzák ki a forgatókönyvet, és csak utána kezdjen el dolgozni a film “alapját” képző könyvön. Bár az már a Nagymenők alatt is kiderült, hogy könnyen tudnak együtt dolgozni – az író szerint azért, mert elfogadta, hogy ilyenkor a direktoré a végső szó –, a haladást sokáig gátolta, hogy a teljes történet annyira szerteágazónak bizonyult, hogy sokáig azt sem tudták, honnan közelítsék meg vagy mit vegyenek ki belőle. Mindeközben az 1990-es Nagymenők után hirtelen már azok a maffiózók is fogadták őket, akik előtte szóba sem akartak állni velük. “Az, hogy milyen emberekhez van hozzáférésed, bizonyos értelemben meghatározza a történeted,” fejtegette Pileggi a GQ-nak.

Természetesen a karaktereket sikerült megfelelően összegyúrni, az eseményeket pedig a szeles Chicagoból Kansas Citybe helyezték át. Egy fontos változtatást azonban eszközölniük kellett. A Robert de Niro alakította Sam „Ace” Rothstein a filmben csak egy kaszinót üzemeltetett. Scorseseék attól tartottak, hogy a közönség nem fogja teljesen átlátni, mennyi nehézséggel jár a maffia birtokában lévő Tangiers üzemeltetése.

Az egymillió dolláros kosztümök története
Bár Scorsesének saját bevallása szerint meg sem fordult a fejében, hogy a két főszerepet ne Robert De Niróra és Joe Pescire ossza, Ginger McKenna karakterét illetően már nem volt ilyen egyértelmű elképzelése. A legtöbb forrás egyetért abban, hogy viszonylag korán felajánlotta a lehetőséget Sharon Stone-nak, akit viszont a környezete igyekezett lebeszélni róla, mondván, hogy a karakter túl antipatikus, ezért ártani fog a karrierjének. Egy ideig úgy tűnt, hogy az aggódók fellélegezhetnek: miután az első két megbeszélt meghallgatásból különböző okok miatt egyik sem jött össze, Scorsese elkezdett másfelé is nézelődni.

Akkori pletykák alapján Madonna neve is többször felmerült, míg mások az ex-pornósztár Traci Lords-ról suttogtak. A befutó végül mégis Sharon Stone lett, akinek sikerült meggyőznie a rendezőt, hogy igenis ő lesz az ideális választás, majd ezt egy női főszereplőnek járó Oscar-jelöléssel is megerősítette.

A Casino casting rendezője, Ellen Lewis egy interjúban ehhez csak annyit tett hozzá: Scorsese kifejezetten arra kérte őt, hogy ahelyett, hogy jól definiálható archetípusokban gondolkodna, inkább az emberek mögött felsejlő történetet próbálja meg észrevenni. “Ha valamelyik szereplő nem érződik hitelesnek, az akár az egész filmet is képes elrontani. A Casino pont azért érződik annyira autentikusnak, mert különösen figyeltünk erre az aspektusra” - fejtegette.

Ebbe az is beletartozott, hogy szinte minden szereplő ruhája – és most nagyjából 7000 emberről beszélünk – rendelésre készült, ami darabonként nagyjából 150-200 dolláros pluszköltséget jelentett, nem beszélve Rothstein hetvenes évekbeli kosztümjeiről, amikért külön divattervezők feleltek. “A filmben szereplő emberek nagy része alacsony társadalmi rétegekből származott, onnan küzdötte fel magát a szerencsejátékos hierarchia tetejére. Éppen ezért az, hogy milyen képet sugároztak magukról, esszenciális része volt ennek az átalakulásnak” - így próbálta érzékeltetni John Dunn jelmeztervező, hogy a direktor miért helyezett ekkora hangsúlyt a végül nagyjából egymillió dollárba kerülő ruhákra.

Éjjeli műszak
Maga a forgatás több szempontból is váratlan kihívások elé állította a stábot, de főleg a mindent mániákus részletességgel eltervező Scorsesét: a késve elkezdődő forgatások miatt állandó operatőre, Michael Ballhaus aláírt a Wolfgang Petersen-féle Vírusra, így először találnia kellett valakit, aki helyettesíteni tudja őt. Választása végül arra a Robert Richardsonra esett, kinek neve már a Cape Fear - A Rettegés foka idején a látóterébe került, és aki Oliver Stone mellett már többször is bizonyította tehetségét.

Igen ám, de a rendező-operatőr páros helyzetét alaposan megnehezítette, hogy a producerek arra jutottak, hogy nagyjából ugyanannyiba kerülne felépíteni a Tangiers pontos mását, mint kibérelni egy valódi kaszinót, ezért inkább megegyeztek a szintén Las Vegasban található Riviera üzemeltetőivel. “Emiatt nagyon be volt határolva, hogy mikor mit tudunk felvenni” - emlékezett vissza Richardson. “Az olyan jeleneket például, amik egy működő kaszinót ábrázolnak, csak nyitvatartási időben tudtuk összehozni, szóval sokszor este tizenegykor kezdtünk dolgozni és csak reggel tízkor fejeztük be a munkát.”

A rendező eleinte nem örvendezett az ötlet hallatán, de miután ő is érzékelte az eredeti helyszíneket átjáró energiát, nem vitatkozott tovább. A film képkockáin az egyes jelenetekkor tényleg valódi emberek próbáltak szerencsét a játékasztaloknál, valódi emberek intézték napi ügyes-bajos dolgaikat. Ez a „hallucináció” pedig olyan összhatást eredményezett, amelynek gyümölcse a már kultuszfilmként emlegetett mestermű lett.

Egy új korszak
Végül 1995. november 22-én mutatták be a filmet, és bár a kritikák elsöprő többsége pozitív volt, a maga idejében sokan nem tudtak mit kezdeni vele. A Casino ugyanis különleges helyet foglal el Scorsese filmográfiájában: egyrészt le sem tagadhatná a filmes markáns szerzői kézjegyét, valamint témaválasztását, másrészt viszont – az 1993-as Az ártatlanság korával együtt – már a rendező kései korszakának előhírnöke is. Érezhető rajta, hogy alkotóját ekkoriban már sokkal jobban foglalkoztatták az olyan emberek, akik egy szigorú kódrendszer szerint élnek, amit viszont – akár tetszett nekik, akár nem – hamarosan el fog söpörni egy új világrend.

Míg az öt évvel korábbi Nagymenők gengszterei egyre kisstílűbbek lesznek, addig a Casino már a játékidő elején sem az utcákra fókuszál, hanem az amerikai Szodoma működésére. Ennek megfelelően még Scorsese karrierjének vissza-visszatérő tematikái – a kapzsiság, az erőszak magnetikus vonzása, a hübrisz – is egy olyan nézőpontból vannak körbetapogatva, aminek mélységét és grandiozitását az 1990-es film megközelíteni sem tudja.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a Casino minden tekintetben jobb a Nagymenőknél: olykor szinte már paródiába hajló szintekig képes kitolni a direktor sajátos esztétikáját, és sok tekintetben túl komolyan is veszi magát. Viszont az amerikai álom egy bizonyos árnyoldalát azóta is kevesen tudták ennyire letaglózó módon átvilágítani. Sőt, manapság, amikor a nagyvállalatok tényleg kezdenek mindent bekebelezni, aktuálisabbnak hat, mint valaha…