Az erőmű bősi 34x275 méteres zsilipjei 18-20 perc küzdik le az akár 23 méteres szintkülönbséget az erőmű két oldala közt. Az erőmű évi 2650 GWh áramot termelne, de nem termel annyit, jelenleg körülbelül 2200 GWh-nyi áram fejlődik a generátorokban. A felső, dunacsúni víztározó 53 km²-n terül 1-4 kilométer széles és 16 km hosszú és 243 millió m³ víz befogadására képes. Ebből ágazik ki a felvízcsatorna, ami 17,6 km hosszú, ezt követi az alvízcsatorna, ami 7 km hosszú és Szapnál torkollik a Duna eredeti medrébe

Egy kis történelem

A csehszlovák-magyar dunai vízlépcső építéséről már a múlt század hatvanas éveiben elkezdődött a párbeszéd. A két ország, tehát Csehszlovákia és Magyarország 1963-ban kötött megegyezést a vízlépcső megépítéséről, olyan szempontokat figyelembe véve, mint a hajózási útvonalak fenntarthatósága, árvízvédelem és az áramtermelés.

Az eredeti tervek szerint a Duna vizét Dunakilitinél, tehát a határ magyar oldalán duzzasztódták volna fel és onnan irányították volna a bősi erőműhöz, amelyet csúcsrájáratásra terveztek. Ez azt jelenti, hogy egy ideig duzzasztják a vizet a mesterséges kanálisban, tehát a jelenleg is ismer óriási töltés közt, majd naponta kétszer átzúdítják a felgyülemlett vizet a turbinákon, amelynek következtében 4-5 méter magas árhullám keletkezik az erőmű alsó részén. Ennek a hullámnak a megzabolázására épült volna a nagymarosi vízlépcső 120 kilométerrel lejjebb a Dunakanyar dombjai közt.

<iframe width="560" height="315" src="https://www.youtube.com/embed/du9ze-BvevM" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>

A két ország végül 1977-ben határozta el véglegesen, hogy megépíti Bős-Nagymarost. A költségeket fele-fele arányban osztotta volna a két ország és a megtermelt áramot is ilyen arányban osztották volna el.

Míg Csehszlovákia rohamtempóban építette saját részét, Nagymaros projektje döcögött. 1981-ben a magyar fél halasztást kért Nagymarossal kapcsolatban. Biztosította a másik félt, hogy épülni fog minden a tervek szerint, de tíz év csúszással.

A rendszerváltás pecsételte meg a közös projekt sorsát. A magyar demokrácia hajnalán a kommunizmus egyik fő művének tartották ezt az óriási projektet és természetvédők sora ítélte el az egész vízlépcső építését. A környezeti hatás nagyon ismert volt, de ezzel a szocializmus éveiben nem foglalkoztak.

Az is jól mutatja, hogy a rendszerváltás milyen turbulens időszak volt, hogy míg 1988 októberében a magyar parlament még a projekt folytatása mellett döntött, 1989 májusában a magyar kormány a nép nyomására felfüggesztette a nagymarosi munkákat. 1989 júliusára pedig már a Dunakiliti határában épülendő gát projektjét is lefújta.

Hozzá kell tenni, hogy jogos volt a környezetvédők aggodalma, de a bősi erőmű ekkor már majdnem kész volt.

1991-re akrivizálta magát a politika, de előbb beszéljünk egy kicsit ennek a monstrumnak a környezeti hatásairól.

A bősi erőmű a környezetvédelem tükrében

Ha rövidre szeretném zárni, akkor egy szóval úgy tudnám összefoglalni, hogy katasztrófa.
Tomáš Derka, ökológus 2016-ban a Denník N portálnak csak természet elleni bűntettként emlegeti a vízlépcsőt. Elmondása szerint ahelyett, hogy megvédték volna ezt az aabszolút egyedinek számító szárazföldi folyódeltát, teljesen átszabták a terület víztérképét és az eredetileg ártéri erdőkből jegenyeültetvényeket csináltak.

Tomáš Derka a pozitív hatások közül csak a hajózást és az áramtermelést emelte ki. Elmondása szerint az árvízvédelem esetében Pozsonyban romlott a helyzet, mert emelkedett a folyó szintje. Illetve, ha nagyobb árvíz van, akkor is csak ideig óráig tudják visszafogni a vizet. Nagyon gyorsan megtelik és nincs más választás, mint engedi a vizet kifolyni a duzzasztóból.

A halak szempontjából is katasztrofális következményekkel járt az erőmű. Tomáš Derka úgy összegezte a szlovákiai helyzetet, hogy az ország minden folyója egy nagy ökológiai katasztrófa.

Politika, bíróság és ítélet

Ahogy már fentebb említettem, a politika 1991-re átvette az irányítást, másrészt volt egy erőmű Bősön, de nem épült a dunakiliti duzzasztó, ami oda terelte volna a vizet. A szlovák fél egy radikális lépéshez folyamodott. Lényegében a folyót teljesen a saját oldalára, a bősi erőmű irányába terelte azzal, hogy a tervezettnél feljebb, Dunacsúnnál megépítette a Dunakilitire tervezett duzzasztót. Ez volt a C, avagy az ideiglenes variáns. Ez nem túl etikus és nemzetközi jogba ütköző lépés volt. Mindezt nagy csinnadrattával vitte végbe. Politikusok, újságírók nézték, ahogy a nagy kőtömbök a Duna vizébe zuhannak. Napi három nyolcórás műszakban hordák a sziklákat a Dunába. Ezzel lényegében a Szigetköz víz nélkül maradt. Ez a Mečiar éra hajnalán volt, a magyarok elleni uszítás nagyon jól menő vállalkozás volt a politikában, tehát erőfitogtatásnak nagyon jól beillett a Duna elrekesztése.

Magyarország Hágába vitte az ügyet és 1997-re megszületett a döntés. Mindkét fél hibázott. A bősi erőmű üzembe helyezésére nem volt joga Szlovákiának, Magyarországnak pedig nem volt joga elállni az 1977-es szerződéstől. Szlovákia köteles volt vizet adni a magyar oldalra, a kvótát 40 m3/s-ben állapították meg. Magyarországnak pedig a szlovák félt kártérítenie kellett.

Az 1977-es szeződés lényegében máig érvényes és a jelenlegi megoldás jogi szempontból ideiglenesnek mondható ezt az is bizonyítja, hogy a párkányi híd újjáépítésénél 2001-ben arra is ügyeltek, hogy a híd elég magas legyen ahhoz, hogy a nagymarosi gát által felduzzasztott vízszint ellenére is átférjenek a Mária Valéria híd alatt a hajók.

Az erőmű 1992-es ideiglenes üzembe helyezéséig körülbelül 1,3 milliárd eurót emésztett fel a projekt. A pontos összeget valószínűleg senki sem tudná megállapítani.A problémák és a projekt mérete ellenére csak két évet csúszott az építkezés.

A csonka erőmű nem képes annyi áramot termelni, mint azt 1977-ben tervezték, megépítésével visszaállíthatatlan károk keletkeztek a természetben. Az árvízvédelem szempontjából nem annyira effektív és három települést jóformán elvág a külvilágtól. Vajka, Doborgaz és Nagybodak csak egy kompra számíthatnak, vagy több tíz kilométeres kerülővel juthatnak el az ott élők a felvízcsatorna másik oldalára.

Fotók: TASR, voda-portal.com

Szöveg: Lelkes Levente