„Ne féljetek, könnyebb lesz. De komolyan, könnyebb lesz. Higgyétek már el, sokkal könnyebb lesz, nincs mitől félnetek. Minek stresszeltek, hát hányszor mondtuk már, hogy könnyebb lesz. Mi ez a sok elégedetlenség meg panaszkodás, hát mondta bárki is, hogy könnyebb lesz?”

Nem, az előző bekezdés nem egy monodrámából kiragadott jelenet, nem is magammal folytatott beszélgetésem gépelt formája, sokkal inkább az, ahogy az oktatásügy utóbbi másfél hónapjának kommunikációját láttam az érettségi vizsgákkal kapcsolatban.

Ha meg kellene nevezni a járvány miatt kialakult helyzet legnagyobb „oktatáskárosultjait” (nyilván sok mindenki más mellett) egészen biztosan az idei év végzős középiskolásaira mutatnék. Ők azok, akik az első korlátozások bevezetésekor a gimnáziumokat és szakközépiskolákat éppen hogy „belakva” töltötték második középiskolás évüket, aztán bumm, jó nagy szünet (kisebb megszakításokkal ugyan) és arra eszméltek, hogy lassan kikopik alóluk a tantermi talaj, itt a vég, lehet a zöld asztal elé ülni.

Az említett diákok közel két évet töltöttek távoktatásban, lemondva ezzel nem csak a közös bulikról, barátságokról és mindenről, ami az iskola közösségéhez tartozik, de még a jelenléti oktatás bizonyítottan hatékonyabb tudásátadásáról is. Nem annyira új a történet, hasonló helyzetben voltak az utóbbi két év érettségizettjei is, de ők a rövidebb távoktatással töltött idő mellett még rendelkeztek egy olyan engedménnyel is, amit az idei végzősök már nem tudhatnak magukénak, a tanulmányi átlag alapján értékelt érettségivel.

Hogy, hogy nem, az ország oktatási tárcája ebben az évben döntött úgy, hogy elég a „potya érettségiből”, ha törik, ha szakad meg kell irattatni és le kell feleltetni a diákokat. Amellett, hogy egyébként semmivel nem árult el kevesebbet valaki képességeiről a négy év során elért teljesítménye (különösen, hogy abból majdnem kettőt teljesen szokatlan körülmények között, számítógépek képernyőin keresztül kellett teljesíteni), még igazságtalanul későn is született meg ez a döntés, ugyanis nagyjából másfél hónappal korábban még senki nem tudott semmit arról, mi lesz az érettségik és ezzel együtt a végzősök sorsa. Bár saját bőrömön tapasztalva teszem hozzá, a tavalyi évben sem siették el a bejelentést, csak akkor a hírt mindenki kellemesebben fogadta, el sem tudom képzelni, mi okból…

A már jól megszokott „de hát nekünk is meg kellett írni, nem értem a rinyálást” vagy épp az „ezek majd munkában is ingyen várják a fizetést” típusú kommentek szerzői ezúttal boldogok lehetnek, hiszen idén senki nem kapott „ingyenjegyet”, de nem is ez lenne a legnagyobb probléma, hanem, hogy az ígéretek a könnyebb írásbeliről valahogy épp ellentétesen valósultak meg, ha nem is minden tárgy szempontjából, angolból egész biztosan. Az eredetileg ígért könnyített B2-es vizsgateszt helyett ugyanis, egy C1-es kategória határait súroló feladatsor várta asztalukon a mit sem sejtő végzősöket, ez pedig nem a diákok képzeletének szüleménye, hanem oktatásügyi szakemberek által megerősített információ. Itt azért szerintem már azok is láthatják a turpisságot, akik foggal körömmel ragaszkodtak a tanulók „jól bevált formájú” számonkérésébe.

Teljes mértékben kiállok azok mellett, akik igazságtalannak gondolják helyzetüket, valóban teljesen az, abban érdemes bízni, hogy legalább a szóbeli vizsgán beteljesülnek a könnyítésre tett ígéretek, az ugyanis a középiskolák vezetőségének feladata, hogy átdolgozzák a májusban várható „próbatétel” követelményeit. Valószínűleg mindenki tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb visszatér a klasszikus formájú számonkérés, a probléma nem ezzel kezdődik, sokkal inkább azzal, hogy úgy látszik az oktatásügynek sem sikerült levetkőzni az egész kormányra jellemző kommunikációs problémákat, úgy pedig nehéz a jövőről és annak oktatási reformjairól beszélni, ha a szavak kezdik elveszteni valódi súlyukat.