Az utóbbi évekre mind a fényképek, mind a fényképezés teljes mértékben a
hétköznapjaink részévé váltak. Természetesnek vesszük, hogy ha valami érdekeset látunk, azt gond egy mozdulattal megörökíthetjük, sőt, még tovább is szépíthetjük ha épp úgy tartja kedvünk. Ennek hatására felmerül a kérdés, hogy az „elhétköznapiasodás” mellett mennyire képes a fényképészet megőrizni eredeti állapotát, mennyire tud megmaradni művészetnek. A Dunaszerdahelyen leginkább DAC számára készített sportfotóiról ismert, 24 éves Fekete Nándor nem tartja magát sem hobbifotósnak, sem pedig profinak, úgy gondolja valahol félúton jár a kettő között. Interjúm során lehetőségünk nyílt többek között arról beszélni, hogy lehet akár egy sportfotóba is művészetet csempészni.

Hány évesen vettél a kezedbe először fényképezőgépet?
Tizenhét voltam, épp az érettségire készültem. Furcsán is alakultak ez után a dolgok, elkezdtem a közgazdasági egyetemet, de már az első szemeszter végén tudtam, szívesebben tennék egy próbát a fényképészettel ahelyett, hogy oda járjak, így azt a szakot ott is hagytam.

Mi tetszett meg leginkább a fényképészetben?
Engem mindig is vonzottak a művészetek, korai tinédzserkoromban például sokat rajzoltam. Az egyik bátyám sokáig dolgozott webdesignerként, ő is elég nagy hatással volt rám ilyen téren. Sok építő kritikát kaptam/kapok tőle. Mint például: Annál nincs rosszabb érzés, ha a kliens nem tudja felhasználni a munkádat. A filmek vizuális világa is erősen befolyásolt és úgy éreztem, én is ki tudnám magam fejezni ebben a világban. Kezdetekkor egyáltalán nem volt kiválasztott zsáner. Streetfotó, divatfotó, portré, teljesen mindegy volt, mindtől el voltam ragadtatva.

Kitől kaptad életed első fizetett megbízását?
Nyilván volt egy időszak, amikor kénytelen voltam ingyen dolgozni, azonban igyekeztem, hogy ezen minél gyorsabban túl lehessek. Ha jól emlékszem az első alkalom, amiért pénzt kaptam egy szalagavató volt, de hogy melyik évben azt már nem tudom megmondani. Azt viszont tudom, hogy körülbelül ekkor kezdtem el dolgozni a DS-CAR-nak is, külső és belső autófotók készítésével.

Milyen képeket készítesz a legszívesebben?
Ezek egyértelműen a sportról készült képeim lennének, amiket valamiért mégsem tudnék sportfotó kategóriába sorolni. Erre megpróbálok adni egy objektív magyarázatot. Ha valaki megnézi mondjuk a TASR sportról készült fényképeit, aztán pedig az én galériámat, két teljesen más jellegű dologgal fog találkozni. Ők arra törekednek, hogy a kép minél informatívabb legyen, elhagyva minden “felesleges” tényezőt, én ellenben igyekszem egy kis művészetet is becsempészni a képekbe. Ez valószínűleg onnan jön, hogy rengeteget sportoltam életemben, sőt sportkarrierrel kapcsolatos vágyaim is voltak. Úsztam, kézilabdáztam, jiu jitsuztam, rövidre fogva ebbe is, abba is belekóstoltam, így pedigmélyebben érint, ha meg kell örökítenem valamilyen sportot. Nem csak arra koncentrálok,hogy például „ott egy gól, ezt most el kell kapni”, az is érdekel, vajon éppen mit élhet át azatléta, hogy nézhet ki ez az egész az ő szemszögéből.

Mit gondolsz, miben fejlődtél leginkább az évek során?
Technikailag szerintem minden téren fejlődtem. Elég visszanéznem a korábbi képeimet, ésrögtön fel is teszem magamnak a kérdést, hogy gondolhattam ezt komolyan. Legtöbbetmégis abban fejlődtem, hogy odafigyelek egy kép „lelkére”. El akarom érni, hogy amitmagába foglal azt ne csak én lássam, hanem mindenki más is. Avagy legyen a képnekmondanivalója.

Mostanában sokan úgy gondolják, hogy elég egy okostelefon és már fényképészek is lesznek. Szerinted mi tesz különbséget hobbifényképész és profi között?

Hivatalosan ugye onnantól profi valaki, hogy fizetést kap azért, amit csinál, de ez koránt semennyire egyszerű. “Tanuld meg a szabályokat, mint egy profi, hogy aztán úgy szeghesd megőket, mint egy művész.” valahogy így hangzik az a mondat, ami nekem erről eszembe jut. Aztnevezném profi fotósnak, aki tudja alkalmazni ezt az elvet. Vannak alapszabályok, amik nemigazán áthághatók, például egy tájképen a horizont nem lehet ferde, ha az ehhez hasonló„alapigazságok” nem teljesülnek, akkor meg kell, hogy legyen ennek az oka és a funkciója. A sportfotóról is úgy gondolkodnak az emberek, hogy ott egyetlen tökéletes pillanat van és azt kell elkapni, de ha valaki igazán jó abban, amit csinál, akkor egy elmosódott képből is amaximumot tudja kihozni. Követem például a Red Bull egyik fotósának munkásságát, akiképes egy Forma 1-es autó mozgását nagyjából száz méteren keresztül lekövetni, úgy, hogyaz teljesen éles maradjon, a háttér pedig gyönyörű színkavalkádot fest. Azt hiszem, ő valóbanmegérdemli a profi címet.

Miben szeretnél még fejlődni?
Röviden, minden téren. A dokumentarista résznél szeretném azt elérni, hogy bátran, gond nélkül oda tudjak menni, ahol a dolgok történnek, hiszen attól lesz élő az a kép. Tökéletes példa az ilyen pillanatokra, amikor mondjuk a kézilabdás lányok már tudják, hogy megnyerik a meccset én pedig a kispadnál várom az ünneplést, amit meg lehet majd örökíteni. Nem mindegy, hogy az ilyen pillanatokat 20 méterről fotózom teleobjektívvel, vagy ott vagyok testközelben, hogy azt érzékeltessem a nézővel is mintha együtt a lányokkal ünnepelne. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek a pillanatok ritkák és éppen ezért bátornak kell lennem, bevállalnom azt is, hogy a játékvezető, vagy a játékosok majd rám szólnak, vagy elküldenek onnan. Ami helyenként gondot tud okozni, az az emberekkel való kommunikáció. Sokak, köztük én is persze, nem teljesen őszinték önmagukkal, és nem tudják pontosan, mit szeretnének. Többen vallják, hogy a fotózás során elég szoros kontakt tud létrejönni fényképész és alany között, ami valóban igaz és éppen ezért fontos, hogy mindketten levetkőzzék félelmeiket, nyitottan, őszintén álljanak az egészhez a jó végeredmény érdekében.

Mi lenne a te álommegbízásod?
Régen mindig arról álmodtam, hogy egy metálbanda elvinne világturnéra, ugyanis ezen zsáner szereplői produkálják szerintem a legintenzívebb koncertélményeket, és maguk a zenészek pedig a többség nagy meglepetésére hihetetlen földhöz ragadt arcok. Egy ilyen turnén megörökíthetném mind a koncerteket, mind az ő „backstage” énjüket, ami lehet, hogy a rajongók nagy részének teljesen ismeretlen. Most is ehhez hasonlóan képzelek el egy álommegbízást, de nem ragaszkodom annyira a zenekarhoz, lehetne akár ez egy híres sportcsapat is. Az ő esetükben sem csupán a meccsek miatt mennék, hanem azért, hogy lássam, milyenek ők a „színfalak mögött”, hogyan viselkednek, amikor nem a pályán vagy a színpadon tevékenykednek. Illetve ott vannak még azok a fotózsurnaliszták, akiknek a munkájára ugyan nem mernék vállalkozni, de attól még hihetetlenül le tud nyűgözni, milyen kockázatokat vállalnak, hogy dokumentálják a világ számára különböző háborúk és más tragikus helyzetek leplezetlen valóságát. Robert Capa kifejezetten ismert ezen a területen, munkássága pedig tökéletes bizonyíték arra, hogy az ilyen képek nagyon is jelentősek a társadalom számára. De talán nem is az a fő tényező, hogy ilyet nem mernék csinálni, hanem inkább az, hogy élet-halál helyzetben valószínűleg nem a szituáció dokumentálása, hanem a segítségnyújtás lenne az első ösztönöm.