Az interjú a Nemzeti Sport Online-on jelent meg. A beszélgetést változtatás nélkül közöljük:

– Úgy örülök, hogy a második helyezett is magyar lett! Annak meg, hogy a világranglista élére ugrottam ezzel az idővel, még inkább – kezdte a beszélgetést Hosszú Katinka.

– Ezúttal leginkább az idő számított?     
– Azért nyerni akartam, ez is nagyon fontos volt. Persze, nem volt mindegy, milyen idővel szerzem meg az aranyat, vagyis nagyon számított az idő is, hiszen Tokióig már csak két hónap van hátra. Egyfelől magam miatt volt fontos az idő, hogy lássam, hol is tartok, másfelől a többieknek is, nehogy elkezdjenek már úgy számolgatni, hogy Hosszú Katinka nem lesz tényező az olimpián...

– Tegye a szívére a kezét, az elmúlt hónapokban mennyire féltette önmagát?     
– Nem annyira, mint mindenki más...

– Úgy érzi, akadtak, akik már leírták?     
– Észleltem ilyet, de nem nagyon figyeltem ezekre a hangokra, sosem szoktam. Inkább kerestem önmagam, illetve az utat, amely a jó irányba visz. A koronavírus-járvány felborított mindent az én életemben is, idő kellett, hogy ráérezzek, ebben a helyzetben – ráadásul úgy, hogy alig-alig vannak versenyek – mit és hogyan kell tennem azért, hogy előrébb jussak.

– Pedig a 2016-os olimpia előtt azt mondta, mindent megtapasztalt már, nem érheti meglepetés.
– Erre tessék, jött a járvány, én meg dobhattam ki a terveket, pedig azokban minden centire ki volt számolva. Sokan pikírten fogalmaztak, mondván, jaj, persze, Hosszúnak versenyekre van szüksége ahhoz, hogy normálisan felkészüljön az év fontos megméretéseire, ám gúnyolódhat bárki, tényleg így van, illetve volt – az én felkészülésem a versenyekre épült korábban. Senkinek sem voltak egyszerűek az előző hónapok, de úgy érzem, odatettem magam az edzéseken, mert változhat sok minden, van ami állandó: én mindig büszkén akarok kiszállni a medencéből, s ha a legtöbbet kihozom magamból, ez így ús van.

– A világranglista első helye a lelkének tett jót?
– A lelkemnek mindenképpen – meg a mezőny többi tagjának is... (nevet). Azt meg csak remélni tudom, hogy a magyarok is örülnek, hogy győztem. Ráadásul az ezüstérmes is magyar lett, ő az én kis utódom. Éppen meséltem Vikinek, hogy négyszáz vegyesen 2008-ban szereztem az első érmemet, egy Eb-ezüstöt. Ő is egy második hellyel indított – nem rossz kezdés.

– Csak ön akkor, tizenhárom évvel ezelőtt eléggé negatív volt, alig várta, hogy Amerikába menjen egyetemre, mert gyűlölte az úszást...      
– Azon az eindhoveni Európa-bajnokságon az érmekre gravíroztatni lehetett a helyszínen. Volt, aki az időeredményét vésette rá, más a saját, vagy éppen az edzője nevét. Tudja, az enyémen mi van?

– Mi?     
– Figyu, ennyi!

– Miért?     
– Akkoriban tényleg elegem volt az úszásból, emlékszem, Verrasztó Zoli bácsival például állandóan vitatkoztam, bármit mondott, annyit válaszoltam: Figyu, ennyi! Egyszerűen flegma voltam. Nem akartam már tovább úszni.

– Szerencsére ez megváltozott.      
– Én is megváltoztam. Ez az aranyérem hihetetlenül sokat jelent nekem. Magam sem gondoltam volna, hogy ekkora löketet ad egy győzelem, pedig ad. Már bennem van, hogy mehessek újra edzeni – ilyet rég nem éreztem. Most már könnyebb lesz közelednem az egyéni rekordomhoz, a világcsúcshoz, annak, aki járt már a közelében, ráadásul többször is, jóval könnyebb lekerülni ugyanoda, mint annak, aki még korábban még sohasem.

A verseny: